Emlékek, ízek

emlékek, ízek

Ezt a bejegyzést november 1-jén gyertyagyújtás után kezdtem (volna) el írni, de annyira elragadtak az emlékek, hogy teljesen belefeledkeztem gondolataimba, így ma kerül csak sor az írásra…

Este elővettem Nagyim féltve őrzött, saját kézírású receptes füzetét. Sokszor emlegetem Nagyi receptjeit, sokszor használom is őket, de mindig az anno készített fénymásolatból dolgozom, az eredeti receptkönyv a fiók mélyén pihen, Nagyikám szemüvegével és még egy-két szentimentális tárggyal együtt.

emlékek, ízekŐ volt Édsanya édesanyja.
Másik Nagymamám, Apukám édesanyja volt a vidéki nagymama 🙂 Az ő receptkönyvét egyetlen élő gyermeke, Keresztanyám őrzi, egyszer sikerült azt is megkaparintanom és lefénymásolni, így fénymásolatokkal jól állok 🙂
Családtagokkal már kevésbé, élő közeli hozzátartozom Édsanya, valamint keresztanyám és unokatestvéreim… Mamák, Papák, Apukám már rég egy másik világból figyelik csak lépteim. A Nagymamák hitem szerint büszkék rám, Apukám pedig kaján vigyorral figyeli gasztronómiai fejlődésem 🙂
Apu egy hős volt, talán 8 év körüli lehettem, amikor először készítettem vacsorát neki. Szendvicset. Nos, azon volt hús, mustár, csoki és minden földi jó, mert nagyon finomat akartam! és Apukám megette 🙂 Engedjétek meg, hogy megosszam veletek azt a gondolatsort, ami Apu emlékét őrzi az én szívemben:

“Apámmal töltöttem az estém,
Nem véletlen, jól tudom.
Megfacsarta szívemet ismét,
Gondolatban vele vagyok.

Igazságtalan az élet, tudom.
Nem nézi, ki kit hagyott itt,
Hol bevégeztetett a dolog,
Hol sírnak csak megszokásból is.

Hiányzik Apám…, nagyon.
Hiánya fáj, még ma is, holnap is,
De fájnia kell, jól tudom,
Hadd fájjon hát, hagyom is…

Voltam rossz gyerek, szemtelen,
Pimasz is sokszor, ha úgy alakult.
Mégis atyai pofonok helyett,
A tapasztalás érve volt az út.

Jártunk erdőben, tóparton,
Uszodában és horgászni,
Együtt néztük, amikor
a kiscsikó tanul szaladni

Tanultunk is együtt,
Az életről okosodtunk,
Volt, hogy veszekedtünk,
Vagy focimeccsre jártunk…

Hiányzik Apám…, nagyon.
De a hiányzás igazolt.
Egy nap elhagyta a valót,
S ez már sok-sok éve volt…

Időnként mégis velem van,
Vigyáz rám a maga módján,
Ajkamon halk köszönöm van,
Bár jól tudom, túl késő már.”

No, ezzel bepillantást engedtem az én kis szentimentális lelkembe. Ezek a sorok több mint tíz éve íródtak… Apukám 1995-ben, most novemberben lesz, hogy 17 éve itt hagyott minket.

Nagypapáim mindig az életre neveltek. Róluk csak szuper szuperlatívuszokban tudnék mesélni, de azt gondolom egy leány unokának nincs is más dolga. Nagyon sokat tanultam tőlük, mindkettejüktől, hitről, emberségről, családról, gazdaságról, emberről, állatról, MINDENről.

Ismét eltelt két nap, mert elárasztottak az emlékeim, nem tudtam hol folytassam az írást… A vidéki Nagymamámmal ritkán főztünk, onnan igazán íz emlékeim vannak, nagyon egyszerű, hagyományos konyhát vezetett, de olyan finom almaszószt azóta sem ettem, mint nála… Volt egy tejlevese, sajnos annak a receptjét sehol nem találjuk (ha valakinek van nagymamájától származó tejlevese, amibe apró krumpligombócok voltak a betétek, szívesen veszem ha elküldi nekem! Kipróbálom és beszámolok, ígérem! Hátha így meglelném azt az ízt…) és isteni finom süteményei! Ő keveset sütött, csak ünnepnapokon emlékszem sütikre, akkor viszont sok félét és sokat 🙂 A sütik mindig a tiszta szobában voltak elhelyezve tálalásig, oda nem volt szabad bemennünk, így mi gyerekek sorsot húztunk és különféle cseleket eszeltünk ki, hogy jussunk még ebéd előtt egy-egy falathoz belőle 🙂 Ezek a sütik folyamatosan fel fognak kerülni az oldalra, remélem sokak örömére, sokaknak felidézve a gyermekkor sütijeit a habos vagy rácsos dióst, a karamell szeletet, a klasszikus hatlapost, a linzer virágot, zserbót, kalácsot, buktát, hájast, stb

emlékek, ízekA nyarak kivételével pesti lány vagyok, így anyai nagymamámmal több időt töltöttem a konyhában is. Ő változatosan főzött, szeretett kísérletezni, a klasszikus receptek mellett sok “újdonságot” is rejt a receptes könyve, néha olyan arcra mosolyt csalókat is, mint a gombás melegszendvics 🙂 Főzni kifejezetten ő sem tanított, csak sertepertéltem mellette a konyhában, ami annyira pici volt, hogy ketten nem is fértünk el benne, csak az ajtóból figyeltem, ezáltal én voltam az örök hozdide-viddoda emberke… No egy darabig nem is volt nagy kedvem a főzéshez 🙂 Nagyi minden hétvégén sütött sütit, a legkülönfélébbeket, a kedvencünk a csokis diótortája volt, csokikrém (az általam alapkrémként emlegetett gezemice, ebbe vaj, porcukor és kakaó) és egy dióval készült piskóta. Ennek a díszítése általában tortadara volt, amit én pici gyerekként kukacnak hívtam. Egyszer a szomszéd néni kétségbe esve rontott be a Nagyihoz, hogy “uram isten, mit sütöttél Te ennek a gyereknek?” Nagyi nézett nagy szemekkel, hogy miről lehet szó, mire Csöpi néni elmesélte, hogy átmentem hozzájuk és dicsekedtem vele, hogy a Nagyi kukacos tortát sütött 🙂 Hátha egyszer kukacos volt, na 😀
A szomszéd nénin kívül nagyobb gyerekként Édsanyát kergettem ki a világból azzal, hogy Ő nem tud olyan zöldbabfőzeléket csinálni, mint a Nagyi. Édsanya hatszor megkérdezte, hogy csinálja, a végén nem volt rest és odaállt Nagyi mellé a csepp konyhába és végig nézte, szerintem még azt is megfigyelte, hogy jobbról balra kavarja e, vagy balról jobbra, de sosem lett olyan… Nagyim zöldbabfőzeléke verhetetlen volt és megismételhetetlen… én sem tudok olyat főzni…

Hát ilyen emlékkel, ízekkel telt az a bizonyos este…
Most visszakerült a könyv a fiókba, tovább őrizve a titkokat a megsárgult lapokon.

emlékek, ízek

Pin It

Vélemény, hozzászólás?