Nyaralás címén szilvalekvárt főztünk:) A három napos családi összefogásban készülő lekvár még akkor is kedvencünk lenne, ha nem sikerült volna ilyen finomra:)
A történet valahol ott kezdődött, hogy tavaly nagyon jól sikerült a szilvalekvár, el is fogyott nagyon gyorsan. Az idén elhatároztam, hogy sokat csinálunk, és igazi hagyományos módszerekkel, tehát szabadban, üstben főzve ahogy azt nagyanyáink csinálták. Tényleg csak néhány dolgot hagytam ki a számításból: sok lekvárhoz sok szilva kell, sok idő, nagy hely, sok üveg, stb 🙂 A kis vészharangok akkor csendültek meg először a fejemben, amikor Párom szüleitől jött a hír, nagyon kevés szilva van az idén… Sebaj, majd veszünk hozzá, a vidéken élő szülők megmozgattak mindent, mert szilvalekvár az bizony kell. Aztán kitaláltuk, ha már megyünk a szilváért, akkor bizony pár napig maradunk is vendégségbe. Ennek mindenki nagyon örült, persze, mert még nem tudták mi vár rájuk… csendben jegyzem meg, akkor még én sem:)
Hurrá nyaralunk felkiáltással érkeztünk meg, és úgy terveztük, hogy az utolsó napon veszünk szilvát, hazajövünk és majd itthon megcsináljuk. Mivel addigra a faluban már mindenki tudta, hogy az őrült pesti nő szilvát akar, egy nagyon kedves családi barát szólt az érkezésünk másnapján, hogy gyertek fiatalok, itt a fa rajta a szilva szedjétek, vigyétek, de MA! Sebtiben kaptuk magunkat szaladtunk szilvát szedni, közben kicsit kutyáztam is, mert kiderült, hogy 4 tüneményes szőrgombóc lakik a kertben:) Két nagy rekesz szilvával érkeztünk haza, és ekkor belém csapott a felismerés, oké szilva van, de 38 fok is van hozzá, bármennyire lekvárnak szánom ez nem bírja ki hazáig… És akkor elindult a családi szilvázás:) Párom anyukájával fél napig mostuk daraboltuk, míg a férfi emberek időnként elsündörögtek mellettünk, nem létező bajszuk alatt morogva, hogy milyen kár ezért a sok szilváért, főznénk inkább pálinkát belőle:))))) Itt eszembe jutott a vicc, mikor is Józsi bácsit megkérdi a fia:
Ídősapám, mi lesz ebből a sok szilvábúl? -Ha anyád meggyógyul lekvár, ha nem akkor pálinka:DDD No, azt hiszem Párom Ídősapjának is megfordult a fejében egyszer kétszer, hogy távolítson el engem a szilva mellől, hogy maradjon meg pálinkának:)))
Kisebb logisztikázás után bekerült a nyári konyhába a mosott, magozott szilva, nem voltam rest megoldottuk a mérlegelést is: 30 kilóval nyomott többet Párom a szobamérlegen, hősiesen tartva a vajlingot, amíg én fotóztam:) Mire begyújtottuk az üstöt alatta, este 7 volt, de ilyen apróságokkal ugyan ki foglalkozik:)
Ekkor jött a felismerés, üveg kéne… merthogy üveg az nincs…
Ismét szívemnek kedves kaland következett, feltúrtuk Nagymama padlását, ahol nemcsak üveget, de igazi cserép szilkét is találtunk… ööö, és még egy csomó kincset, de ezekről majd egyszer hozok egy önálló beszámolót!:)
Aztán tanakodtunk, hogy így este 11 körül mi legyen a lekvárunkkal… mert az még nagyon nem lekvár:) Telefon Nagymamának, tessék mondani elzárhatom? hááát, ő még úgy nem főzött lekvárt, hogy közben elzárta volna… Hát, én sem, de éjjel egykor kidőltem, elzártam. Hajnalban arra ébredtem, hogy a lekvárról álmodtam, így gyorsan keltem és újra indítottam a főzési folyamatot…
Nagymamák édesek voltak (Párom szerencsés, még mindkét Nagymama vígan tekeri a biciklit a falu utcáin), sorban jöttek reggel és “megszakértették” az üst tartalmát:) Úgyhogy kavartuk így is, kavartuk úgy is, főtt csendesen, főtt zubogva, vitáztunk a cukor kérdésről (nem, nem került bele), az édességéről, a szilva ízéről, de így a második nap délutánján elkészült, üvegbe került, aztán a dunyhák közé. Egy hónappal később szeptember utolsó vasárnapján, igazi napsütéses, teraszra csábító reggelre ébredtünk, ennél jobb körülmények között nem is lehetett volna az első szilkét megkezdeni…
Hát, így nyaraltunk mi az idén, kalandosan, lekvárosan, szilvásan:)
Ja, hogy a hozzávalók? Hát kérem szépen szilva, sok szilva:) aztán üst, meg tűz, meg türelem, és igen üveg, amibe betöltjük:) és a legfontosabb: egy olyan család, akikkel mindezt jókedvűen, mókázva végig csinálod:)
